Szuggesztív jelenetsorok mutatták be a rendkívül nehéz fizikai munkát, az izzadtságra rátelepedő port, a tűző napot, aztán a következő pillanatban egy gyermek a mélybe zuhant. A szereplők arcára kiült a kétségbeesés, a félelem, a gyász, hang nélküli döbbenetes képsorok. Kevesebb mint öt perc alatt valami nagyon személyes, bensőséges tudást szereztem, beavatottá váltam, kaput nyitott a kis világörökségi terület, CiqueTerre történelmének, hagyományainak megismeréséhez.

Mit korbácsol fel a kultúra?

A turisztikai attrakciók közös eleme, függetlenül attól, hogy egy kastély, egy kalandpark vagy egy strand kínálatáról beszélünk, a kínált élmény, amely a potenciális vásárló számára egyformán valamilyen élményígéretként jelenik meg.

A különbség abban áll, hogy mire irányul az élményígéret. Egy kulturális létesítmény esetében az alap valamilyen információ, amely attrakcióként annak egyediségében, különlegességében, esztétikumában testesül meg. A vonzerő pedig nem más, mint a személyes viszonyom az információhoz. Specifikusabb, mint egy kalandparki adrenalinfröccs, vagy egy élményfürdő laza rekreációs ígérete.

A XIX. századi magyarországi romantikus portréfestészet c. kiállítást akkor fogom megtekinteni, ha: rajongok a festészetért és / vagy érdekel a XIX. századi élet és / vagy kedvenc stílusirányzatom a romantika és / vagy rajongója vagyok Barabás Miklós életművének és szeretném eredetiben megtekinteni a képeit… Az információ akkor válik élményígéretté, ha értelmezni tudom az információ tartalmát, be tudom illeszteni a mindennapi életembe.

Ha ugyanennek a kiállításnak a címe nem A XIX. századi magyarországi romantikus portréfestészet, hanem pl. Szépség és divat a romantika korában, valószínű, hogy növekedne a potenciális vevőkör, ha pedig az Erotika a romantikus portréfestészetben címmel hirdetnénk meg a portékánkat, még nagyobb érdeklődést keltenénk.

A cím, a kínálat ígéretének megjelenése részben kiállításszakmai kérdés, hová helyezi a kurátor a kiállítás hangsúlyait (ugyanazt a korpuszt nagyon sok nézőpontból be lehet mutatni), részben pedig marketingeszköz. Tetszik vagy sem, a piacon hatalmas élmény (túl)kínálat van, izgalmasabbnál izgalmasabb programok, látnivalók, szolgáltatások versengenek az emberek pénzéért és idejéért, a profi marketingkampányok zajában nehéz látható kínálatot felmutatni a piacon.

Elindulunk az imbolygó függőhídon át

Az elmúlt több mint egy évtizedben az akadálymentesítés majdnem minden beruházásnak kötelező eleme. Ennek része az infokommunikációs akadálymentesítés is, amely az információ láthatóságát és hallhatóságát hivatott biztosítani. Csak egyet nem: az érthetőségét. Nagyon sok (potenciális) attrakció fizikailag akadálymentes, a kínálat és a kínálat interpretációja pedig egyáltalán nem. Mintha egy idegen nyelvi és kulturális környezetbe csöppenne a látogató: nem érti a szöveget, az utalásokat, a tárgyakat. Mintha egy élményfürdő helyett egy uszodába váltott volna jegyet, csak az a baj, hogy nem tud úszni. Persze mondhatjuk, hogy ennyit egy érettségizett embernek illene tudni, olvassa el a feliratokat, akkor megérti, miért nem nézett utána, hogy a látogató műveletlen, arról nem tehetünk, sőt sopánkodhatunk is, hogy bezzeg régen még műveltebbek voltak az emberek…

A sopánkodás mellett még súlyosabb az a reakció, hogy erőnek erejével megpróbáljuk minél több tudással nyakonönteni a szegény látogatót, aki elkezd küzdeni a töméntelen idegen információval (mert ugye mégsem vallhatja be, hogy egy kukkot sem ért az egészből), jó esetben legalább nagyjából megérti, még jobb esetben pedig haza is visz belőlevalamit. Kijelenthető, hogy a legalább részleges interpretációs akadálymentesítés hiányában nem beszélhetünk turisztikai attrakcióról. A tudás, információ élményként való materializációja pedig nem más, mint egy kommunikációs folyamat, s mint ilyen, a klasszikus Jakobson-féle modellel viszonylag könnyen leírható. Van egy adónk, egy vevőnk, egy üzenetünk, amit egy kód segítségével juttatunk el egy csatornán a vevő felé, illetve van egy kontextusunk, amely az egész folyamatot meghatározza. (Azzal a meghagyással, hogy esetünkben a kommunikáció egyoldalú, sikeres kommunikációs folyamat esetén a visszajelzés nem föltétlen az adóhoz fut be, hanem pl. egy közösségi média poszt alapján komoly disszeminációs értékkel bír.)

A kontextus megfeleltethető a tárgyi létesítmény infrastrukturális adottságainak, elhelyezkedés, komfortérzet, architekturális adottságok, tájékozódást, kényelmet szolgáló látogatómenedzsment eszközök. Az üzenet a portéka, amit kínálunk, egy konszenzuson alapuló érték, amely tárgyi és szellemi megjelenésében információt, tudást közvetít. A csatorna az interpretációs és tartalmi látogatómenedzsment eszközök összessége: a tablók, a tárlók megvilágítása, az alkalmazott infokommunikációs eszközök, az audioguide rendszerek stb.

A kommunikáció sikerének az alapja a kód, az az interpretációs technika, amivel az üzenetünket el akarjuk juttatni a vevőhöz. A sikeres kommunikáció érdekében ezt a kódot kell akadálymentessé tennünk. Általában ez a kód kettős: az üzenetet a látvány és a nyelv közvetíti. (Triviális „akadálymentesítés”, hogy a külföldi látogatók számára idegen nyelven is biztosítjuk az információt.)

A legtöbb esetben a látványt kiegészíti valamiféle nyelvi magyarázat: pl. egy festmény mellett a következő szöveg: Barabás Miklós: A Dégenfeld család, 1854. A vizuális kód egy idilli kép egy boldog családról, ez könnyűszerrel dekódolható.

Barabás Miklós: A Degenfeld-család

A nyelvi kód csak látszatra ilyen könnyű: Barabás Miklós, a Dégenfeld család és 1854. Ez első pillantásra végtelenül egyszerű: az első a festő neve, a második a mű címe, a harmadik a mű keletkezésének dátuma. Hogy a nevek és évszám mögött mi rejtőzik, azt csak akkor tudjuk meg, ha valaki, valami elmagyarázza, a tárlatvezető, az audioguide, az okostelefonos alkalmazás.

Az interpretációs lehetőségek nagyon széles skálán mozognak, célszerű külön felnőttek, külön gyermekek számára biztosítanunk a tartalmakat, de számtalan interakcióra is lehetőség nyílik, pl. érdekes lehet, ha a terem sarkában a festményt ábrázoló puzzle várja a gyereket. Összességében azonban sem sok mindent tudunk kezdeni ezekkel az információkkal, az értéküket a megszerzett élmény mértéke, mélysége biztosítja.

A dekódolás jelenlegi főszereplői a modern interpretációs technikák. Több-kevesebb sikerrel teljesítik is a feladatukat, egyetlen hátrányuk, ha úgy tetszik „mellékhatásuk” van, ez pedig az, hogy elvárja a vásárlóktól, hogy a dekódolás érdekében munkát végezzenek (szövegek olvasása, filmek megtekintése, interaktív kütyük görgetése stb. segítéségével megszerezzék a megértéshez szükséges alapvető tudást).

Tehát nem elég a pénzt és időt befektetni, dolgozni is kell azért, hogy érthetővé váljon a kínálat. (Megjegyzendő: egy különleges természeti látványosság kedvéért is megtesszük ugyanezt, pénz, időt és /fizikai/ munkát áldozunk rá, hogy megtekinthessük, mégsem ugyanaz a két munka látogatói, fogyasztói megítélése.) Egy ábrával összefoglalva ez a viszonyrendszer a következőképpen jeleníthető meg:

Behunyt szemmel vagy fütyörészve…

Kemény dió, de gyakran mintha arról szólna az interpretáció, hogy felépítünk egy akadályt, és elkezdjük lebontani. Ráadásul – egy heterogén gyűjtemény esetében – minden egyes kiállított darab, minden egyes látványelem más-más mértékű, típusú akadályt képez. Az akadály leküzdésében jószerével csak a kommunikációs csatorná(i)nkra, az interpretációs eszközökre számíthatunk, van, aki az érintőképernyőre esküszik, van, aki a vezetett tárlatot részesíti előnyben.

Napjainkban kedvelt technika például, hogy először levetítünk egy beavató filmet, amely elmagyarázza, hogy mit is fog látni a látogató, így segítjük a megértést stb. A kihívás, hogy a befektetett munkát élménnyé tudjuk-e konvertálni. Ezt szolgálja az akadálymentesítés, melynek révén a munka lesz az élmény alapja, ennek kiteljesedése az üzenet interiorizációja.

Ez csak akkor teljesülhet, ha sikerül találni egy olyan kódot, amelyet a vevő kiválóan ismer, és amely a dekódolásnak olyasfajta katalizátora, amely a munkát nem teherré, hanem jutalomforrássá teszi. A leguniverzálisabb közös kód, amelynek a dekódolása akadálymentes, az érzelem.

A látogatót érzelmileg kell megérinteni, csodálkozást, döbbenetet, örömet, együttérzést, haragot, dühöt, szomorúságot, a ráismerés, felismerés tudatalatti reakcióit stb. kell kiváltanunk. Innentől kezdve az interpretációs munka a kiváltott érzelem megértetése, feloldása, kiteljesítése lesz, a közvetített tartalom pedig egy olyan tudássá alakul, amelyhez emocionális kötődés társul, ennek következtében jó eséllyel részévé válik az adott látogató értékrendszerének.

Az érzelmi reakció elérése, kiprovokálása számtalan nem verbális eszközzel történhet: a fényekkel, színekkel, erős hatású felvillantott képekkel, hangeffektekkel. Ezek segítéségével olyan komplex élményterek hozhatók létre, ahol a tudatalatti emocionális reakciók bevonják a látogatót a kommunikációs folyamatba.

Fontos, hogy az érzékekre való hatás, az érzelmi reakciók kiváltása nem öncélú tevékenység, hanem az interpretációs paradigma része. Az olcsó trükkökön egy pillanat alatt átlát a látogató, az alkalmazott technikáknak lényegében észrevétleneknek kell lenniük.

Sokszor elég egy történelmi térben egy modern enteriőr, egy végletekig felnagyított vizuális-tartalmi kontraszt, egy humoros, akár karikaturisztikus megfogalmazás, amely megdöbbenti a látogatót, észrevétlenül bevonva az interpretációs játékba. Az érzelem érdekeltté teszi a látogatót a megismerésben, kitágítja a komfortzónáját oly módon, hogy már nem idegennek, hanem résztvevőnek érzi magát az kommunikációs folyamatban.

Zárszó - a puding próbája

Az akadálymentes attrakció próbája, hogy egy másik kontinensről érkezett vendégünk – nyelvi közvetítő közeg nélkül – képes lenne-e megérteni a mondanivalónk alapjait, képes lenne-e otthonosan érezni magát abban a térben, amelyben egy történeti, kulturális tartalmat kívánunk számára közvetíteni. Én Riomaggioreben megértettem.

(Rendezvény Világ - Turizmus.com)