Sőt, ha megversenyeztetnénk a hazánk váraiból és várromjaiból elénk táruló panorámákat, egészen biztos, hogy Salgó váráé benne lenne a top 3-ban. Nem vagyok nagy Petőfi-rajongó, de meg kell hagyni, híres költőnk igen érzékletesen nyilatkozott az építmény és az égbolt közelségéről: „Talán nem volt Magyarországon vár, mely olyan közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó.” Nagy költőnk még ezt is hozzáfűzte leírásához: „Sokáig ültem legfelső csúcsán: tekintetem mérföldeken, lelkem századokon túl barangolt.” Ilyesféle lélekvándorlást ugyan nem ígérhetünk, de azt garantáljuk, hogy ha felmászol a vár öregtornyába, le fog esni az állad a látványtól. A „századokon túli barangolásban” pedig most segítünk, legalábbis képletesen.

Faágyúkkal a várvédők ellen

Salgó várát valamikor a 13. század végén vagy a 14. század elején építették – ezt nem tudni pontosan, de annyi biztos, hogy írásos dokumentumban először 1341-ben említették a Kacsics nemzetségbeli Illés és Miklós közös tulajdonaként. 1411-ben már a Szécsényieké volt, 1460-ban pedig cseh husziták foglalták el. Utóbbiak nem élvezhették sokáig a környék vendégszeretetét: Hunyadi Mátyás és serege még ebben az évben megostromolta a várat, és rövid úton kiebrudalta őket. A mondából kiderül, hogy a királlyal nem volt érdemes ujjat húzni: állítólag megsebesítette az arcát egy nyílvessző, amitől akkora haragra gerjedt, hogy még Zagyvafő várát is porig romboltatta, amelyet szintén husziták szálltak meg. Salgó vára a Szapolyaiakhoz került, és hetven éven át a családé volt. Ekkor élte a fénykorát, számos bővítésen esett át: az alsó vár és egy lakószárny is ezalatt épült.

Az elkövetkezendő évek során az építmény többször is gazdát cserélt, mígnem 1554-ben török kézre került. Nem is akárhogyan: a legenda szerint egy végtelenül banális csellel sikerült rászedni a jó Zagyva Ferenc kapitányt és vitéz várvédőit, szégyenszemre még csak harcra sem került sor. Kara Hamza szécsényi bég agyafúrt és bevállalós fickó lehetett, na meg azért szerencséje is volt. Mivel nem sok esélyt látott arra, hogy seregei bevegyék a várat, kockáztatott: kiötlötte, hogy ágyú helyett inkább azokat imitáló fatörzsekkel próbálja megtéveszteni az ellenfelet a ködös időben. A trükk bevált, a védők megadták magukat, és szedték a sátorfájukat, átengedve a várat a törököknek. Csak negyven év múlva indultak újra királyi seregek a vár visszahódítására. Egyes források szerint a szomszédos Kis-Salgóról lőtték rommá az erősséget, amely aztán le is égett. Nem nagyon foglalkoztak vele ezután, katonai jelentősége megszűnt, állapota nagyon leromlott.

Petőfi Sándor megkerülhetetlennek tűnik, ha Salgó várának történetéről van szó. Nemcsak a már idézett Útirajzokban emlegette a romokat, hanem természetesen egy költemény is született, amikor a magyar irodalom nagy alakja falnak támasztott háttal révedezett itt a messzeségbe. A borzasztóan romantikus és hosszú vers címe mi más is lehetne, mint Salgó.

Petőfi egyébként egészen pontosan 1845. június 11-én járt a várban, a helyi szóbeszéd szerint lóháton, aminek a nyomát a várkapu melletti szikla őrzi.

Boszorkányok lábnyomán

A romokat legkönnyebben a salgóbányai Vár út végén található parkolóból közelíthetjük meg. Tábla jelzi, hogy nagyjából mindössze 18 perc múlva – a sárga kereszt, a piros L, majd a piros háromszög jeleket követve – már a csoda szép panorámát élvezhetjük odafent, de mi azt ajánljuk, hogy ráhangolódásképpen előbb inkább a Boszorkány-kőt látogassátok meg. Mi is így tettünk: a vár alatti pihenőtől, az indokolatlannak tűnő, de annál cukibb fa mókusszobor szomszédságában ráfordultunk a piros L-re, és átvágtunk a fenyvesen.

Rövidesen elérkeztünk a Boszorkány-kő táblájáig (itt egy geológiai tanösvény vezet körbe), és még az sem ijesztett el minket, hogy azt írják, a lapos tetejű sziklán boszorkányok táncolnak.

Ennek ellenkezőjéről is hallottunk már: más mondák szerint éppen onnan kapta a nevét a sziklaalakzat, hogy egykor innen hajították a mélybe a varázserővel bíró hölgyeket.

A tábláról azt is megtudtuk, hogy itt, a Kis-Salgón piroklasztikum, vagyis szórt vulkáni törmelék, illetve láva változatos formáit láthatjuk. Ez utóbbinak köszönhető, hogy az erózió nem koptatta le teljesen a gerincet az elmúlt 5 millió évben, így ma is megcsodálhatjuk azokat a részeket, amelyeket megszilárdított a felszínre ömlő kőzetolvadék. Vannak itt mélyből felszakított üledékzárványok, hajlott lávalemezek és kukoricacsövesedő bazaltoszlopok, minden, ami szem-szájnak ingere, már ha valaki szereti a geológiát, de azért azok számára is érdekes lehet a látvány, akik hozzám hasonlóan fikarcnyit sem konyítanak a témához. A kilátás már erről az 527 m-es csúcsról is szuper, többek között azért, mert innen teljes egészében rálátni az ég felé nyújtózkodó várra.

Fénylő, ragyogó és napsütötte

Miután jó alaposan kibámészkodtuk és -fotózkodtuk magunkat, nem volt más hátra, mint a fő attrakció, a Salgóbánya fölé magasodó, 625 m-es vulkáni kúpon álló vár, pontosabban az, ami megmaradt belőle. Először 1938-ban újították fel kilátószerűen, alaposabban pedig az 1980-as években fogtak hozzá a feltárásához és a rekonstrukciójához, ezzel megmentve a pusztulástól.

Úgy tartják, a salgó szó egykor azt jelentette: ʼfénylő, ragyogó, napsütötte helyʼ, és valóban, minket is verőfényes, tavaszias idő fogadott odafent, meg persze egy kis szél, a kitettség miatt. Talán a hétköznapi időpontnak köszönhető, de egyáltalán nem volt tömeg, mindössze két idős párral találkoztunk a várnál, ami nagy előny mostanában, amikor a természetet ellepik a turisták, és járvány ide vagy oda, a népszerűbb, könnyen elérhető kirándulóhelyeken szinte egy gombostűt sem lehet leejteni.

A vár eredetileg három részből állt, a szikla tetején magasodott a felső vár, ezt vette körül a középső, de az alsó vár nyomait már csak néhány maradvány őrzi északnyugaton. Most közvetlenül a bejárathoz egy sziklákkal csipkézett út vezet, amelyen a babakocsik garantáltan elvéreznek, de egy nyolcvan év körüli néni bottal és a férje támogatásával még feljuthat, ha igazán elszánt – ezt volt szerencsénk a saját szemünkkel megcsodálni. Egykor csúcsíves, kőkeretes, keskeny várkapu fogadta az érkezőket az épület északi falában, most a rom szabadon látogatható. A bejárat mellett kopjafák állnak, és egy márványtábla hívja fel a figyelmet a sokat emlegetett Petőfi hajdani látogatására. Innen szépen látszik, hogy egymáshoz préselődött bazaltoszlopok keretezik a vár alapját.

Már itt lenyűgöző a környékre nyíló panoráma, és minél feljebb jutunk, annál több az ok a bámészkodásra. Néhány fa lépcsősort magunk mögött hagyva, a legfelső szinten egy 7,5 × 9,5 m-es tornyot találunk, amelyet a kétezres évek elején építettek vissza. Belül körben egy galéria húzódik, ahonnan messzire ellátni: a Mátra, a Bükk, a Börzsöny, a Cserhát, a Karancs és a Cseres-hegység vonulatai tárulnak elénk, igazán tiszta időben pedig a Magas-Tátra sziluettje is feltűnik. Klasszul kivehető a szomszédos Somoskő vára is. Alig várom, hogy oda is ellátogathassunk! Úgy tudom, a falu nem aprózta el: Petőfi látogatásának emlékét nemcsak egy tábla meg egy patkónyom, hanem egy egész házikó őrzi.

| Forrás és fotó: turistamagazin.hu