Utóbbiak közé tartozik a diósgyőri is, aminek helyén Anonymus szerint már a honfoglalás idején is állt egy földvár. A tatárjárás után elpusztult erődítmény helyére a következő évtizedekben került kővár, amit az 1360-as években I. (Nagy) Lajos itáliai, illetve dél-francia mintára négy saroktornyos, gótikus várkastéllyá bővített, aminek falai közt egykor kora Közép-Európájának legnagyobb lovagterme rejtőzött.
1370 után Diósgyőr – Buda és Visegrád után – a legfontosabb királyi székhellyé vált, szerepe azonban Lajos halála (1382) után némiképp csökkent, hiszen a mohácsi vészig tartó tartó száznegyvennégy évben jegyajándékként
A török uralom alatt az erődítmény állapota gyorsan romlani kezdett, sőt, a környék lakossága a XVII. század végén már egyszerű kőbányaként tekintett rá.
A pusztulás egészen a második világháború utáni évekig folytatódott. 1953-ban a romok tulajdonjoga az erdészettől a miskolci városi tanácshoz került át, így még ugyanabban az évben elindulhattak az első helyreállítási és konzerválási munkák.
A vár azonban nem ennek, hanem az 1962-ben, Czeglédy Ilona vezetésével indult tízéves projektnek, illetve a 2013–2014-ben, 2,7 milliárd forintot felemésztő konzerválási és részleges rekonstrukciós munkáknak köszönheti a fennmaradását, sőt, azt is, hogy egyáltalán látogatható maradt.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Rákosi-kor derekáig senkinek sem jutott eszébe a romok megmentése – a dicső múlt visszaidézésének vágya először az 1890-es években jelent meg, kézzelfogható terv azonban csak három évtizeddel később készült.
Az uralkodó korszellemmel összhangban születő álomnak persze semmi köze sem volt a valósághoz, hiszen egy sosem létezett, ideális formát akart megidézni, olyan várat létrehozva ezzel, amit sem Nagy Lajos, sem a trónon őt követő uralkodók és királynék nem láthattak.
A tervek sosem váltak valósággá – épp úgy, ahogyan Sedlmayer János (1932–2004) 1955-ben, Weichinger Károly (1893–1982) tanszékén született műegyetemi diplomaterve sem, ami
A Diósgyőr számára nélkülözhetetlen szállodai szobák mellett az épületben múzeumi terek is megjelentek: a Műemlékvédelem első számában (1957/1.) megjelent írás szerint a felső várban ötven szállodai szobának, néhány reprezentatív és kulturális helyiségnek, a szálloda üzemi területeinek, sőt, a diósgyőri vár múzeumának, kőtárának, illetve kiállítási helyiségeinek is jutott volna hely.
Az emeleti szobákat a fiatal tervezők úgy alakították ki, hogy ablakaikkal az udvar felé nézzenek, azaz elkerülhetővé váljon a vizesárokkal újra körülvett vár tömör külső falának ablakokkal való felszabdalása.
Magától adódott itt a megoldás, amely a külső fal mentén vezetett oldalfolyosóról nyitja a helyiségeket. A legfelső emeleten elhelyezett szobák mindegyike önálló terasszal valósítható meg úgy, hogy ez a nyitott terasz az itt elpusztult gyilokjáró emlékét idézze
– olvasható a tervet leíró cikkben, ami az északkeleti toronyba helyezte a főlépcsőházat (hiszen az ugyanott volt a XVIII. században is), míg a másik három toronyba a kisegítő célú csigalépcsőt helyezte.
A terv szerint a régi ülőfülkés kapualj átalakításával született volna meg a főbejárat, ami mögött helyreállított terek várták volna a betérőket: a nyitott árkád, a kétszintes várkápolna, illetve a kéthajós, 337 négyzetméter alapterületű lovagterem, amit bálteremként és társalgóként hasznosítottak volna.
Utóbbiban Sedlmayer az eredeti boltozati struktúra visszaállítását szorgalmazta a gótikus jelleget hordozó, de kortárs vasbeton megoldás helyett, hiszen vélhetően úgy gondolta, hogy a XX. századi megoldások egy hat évszázaddal korábban született épület esetében csak végszükségben alkalmazhatók.
A rajzasztalon maradt, de éveken át sokak fantáziájában tovább élő tervet a lap öt évvel később (1962/2.) bírálta ugyan, hiszen nehezményezték, a déli szárny gazdagon díszített ablakfülkéje egy folyosót díszítene, az udvar felé néző szállodai szobák pedig ellehetetlenítenék a turisták általi békés átjárhatóság lehetőségét.
A szocialista realizmus (szocreál) hazai dübörgésének utolsó éveiben született, eredetileg akvarellel festett képeket is magában foglaló tervcsomagot a bizottság a legmagasabbra értékelte – emlékszik vissza 2000-ben Sedlmayer (Műemlékvédelem, 2000/1.), hozzátéve, hogy a döntés jócskán hozzájárult a diplomaszerzése utáni hivatásának megválasztásához is.
A tervező még az egyetemen került kapcsolatba a XX. század második felének egyik legfontosabb hazai építészettörténésze, a műemlékvédelem Kádár-kori helyzetében kulcsfontosságú szerepet vállaló dr. Gerő Lászlóval (1909–1995), aki 1957-ben az Országos Műemléki Felügyelőség Tervezési Osztályára csábította.
Sedlmayer hosszú pályája során százhat műemlék-helyreállítási tervet készített, illetve negyven új épület, építmény, illetve síremlék tervét készítette el. Az 1964-ben Ybl-díjjal is elismert mérnök nevéhez egy sor nívós felújítás kötődik, köztük a nagyvázsonyi, az ozorai és a kőszegi várak, a soproni és kőszegi óváros számos épülete (köztük a soproni középkori zsinagóga), illetve a Várnegyedben álló Úri utca 49. megmentése, de új épületeket is alkotott: az ő munkájaként valósult meg a Tárnok utca 7., illetve a fertődi kastélypark kínai háza is.
(Forrás: www.24.hu)
